Így vagy úgy, de szinte mindenki érzi, hogy napjaink szervezeti működése már nem jó nekünk, a rendszer túlterhelt és elérte határait. Azt érezzük, mintha mindenki a rövidebbet húzná. Kutatások sora mutatja, hogy a munkavállalók nagy többsége teljesen elszigetelődik a munkahelyén. Egy 2013-as Gallup közvéleménykutatásból például kiderült, hogy világszerte a munkavállalók csupán 13 százaléka vesz részt a munkahelyi életben (63% nem, 24% pedig aktívan elszigeteli magát). Gary Hamel menedzsment-guru joggal emlegeti ezt ,,a vezetés szégyene”-ként. A nagyvállalatok vezetői hatalmasnak tűnnek, és mint mindannyian, ők is azt a látszatot akarják kelteni, hogy kezükben tartják az életüket, hogy ők a siker-játék győztesei. De bárki, akinek valaha volt lehetősége bizalmasan beszélgetni szervezeti vezetőkkel, tudja, hogy az álca mögött szinte mindegyikük fáradt. Belefáradt a létért való küzdelembe és nyomásba, a soha véget nem érő e-mail áradatba, a megbeszélésekbe és prezentációkba. Abba, hogy másokat boldoggá tegyen, hogy motiválja az alkalmazottakat és eredményeket érjen el. És talán a leginkább az fárasztja, hogy elnyomja a bosszantó kérdést…
„Tényleg ezt akartam? Persze, sikeres vagyok, de mi értelme az egésznek? Megéri azt a rengeteg áldozatot, amit meg kellett hoznom?”